Stoppolás Angliába

A nyáron Skóciába terveztem elutazni, sajnos a családi nyaralásunk alatt sikerült megfáznom, ami miatt 4 nappal később indultam el a tervezetthez képest. A megtervezett programom egy része ugrott a kukába, végül az új angliai barátaim ösztökélésére Skócia helyett a Snowdonia Nemzeti Park felé vettem az irányt.

Hogyan is jutottam el az Egyesült Királyságig? Szokás szerint stoppal. Augusztus utolsó napján indultam neki az utamnak, a soproni-osztrák határátkelőn állva reméltem, hogy egy Bécsbe munkába tartó ember majd felvesz. Mindössze 10 percet vártam, és már úton is voltam Bécs irányába. A Guntramsdorfi Raststation felé tartottam, visszatérő vendégként jól ismertem a helyet. De a szokásoshoz képest most nem dél felé, hanem Linz irányába szerettem volna menni (sajnos ebbe az irányba nagyon kevés kocsi tartott).Szerencsémre 3 óra várakozás után egy osztrák férfi felvett, Gregor, nem tervezett messzire menni, csak egy Bécs utáni kis faluba az egyik barátjához, de örültem, hogy végre elhagyhatom ezt a benzinkutat. Gregor egy igazi dumagép volt (a szó jó értelmében véve), a beszélgetésünk bőven túlszárnyalta az átlagos ˇHonnan jössz/hova mész” kérdéseket. Az elején bajban is voltam, az elmúlt 5 évben kevésbé használt, az agytekervényeim alatt mélyen megbújó német tudásomat kellett valahogy előrántanom. Körülbelül 2 órát töltöttünk együtt, ez idő alatt a német szókincsem rengeteget fejlődött, Gregor hobbija révén betekintést nyertem a második világháborús időből származó motorok szerelésébe is. Gregornak egy nagy virágkereskedése van Bécs közelében, gyakran szokott kamionnal Hollandiából tulipánokat hozatni Ausztriába, onnét pedig tovább Olaszországba. Megadta a telefonszámát mondván: ha fuvar kell ezekbe az országokba, vagy egy gyógyszerészállás Ausztriában, bármikor kisegít. Meghívott ebédelni a közeli McDonalds-ba, mivel volt pluszba még egy kis ideje elvitt Linz határáig az autópályán (neki ez teljesen az ellenkező irányba volt). A napsütést ekkor átvette az eső. Az időjárásjelentés erre a napra egész napos zivatart jósolt, ami sajnos valóra is vált, érdekes módon az ország többi részén igazi nyári kánikula volt, csak Linz környékén fordult ennyire rosszra az idő. 1,5 óra várakozás alatt, mivel csak egyhelyben álltam, átfagyott a testem, ezért rövid időre bevonultam a közeli étterem mosdójába, hogy az ottani kézszárítóval átmelegítsem a testemet.

Rövid pihenés után újra kiálltam az út szélére, épphogy felmutattam a hüvelykujjamat, máris megállt a következő autó. Svájc irányába tartott, mint később kiderült Rheinfelden-be. Én nem ebbe az irányba terveztem menni, de egy ilyen hosszú fuvar lehetőségnek nehéz lett volna nemet mondani, ezért vele tartottam. Először németül kezdtünk el beszélgetni, de hamar kiderült, hogy Miti, a sofőröm Marosvásárhelyről származik, és bár román, de magyarul is tudott kommunikálni. A 7 órás közös utunk során a fő témáink a magyar-román kulturális és kulináris különbségek voltak, gyorsan elrepült az idő is közben. Végül az estét is nála töltöttem, másnap együtt mentünk tovább Freiburg irányába, mivel aznap a munkája miatt neki is abba az irányba kellett mennie. Az autópályán próbáltam meg folytatni az utamat, sajnos mindenki Észak-Németország felé tartott, ezért ki kellett találnom, hogy hogyan tudok eljutni Franciaország felé. Az autóspihenőben megálló utazókat kérdezgettem arról, ki merre tart, végül egy fiatal lány felajánlotta, hogy elvisz Offenburgig. Innét sikerült találnom egy fuvart a francia-német határig, ahonnan végül gyalog mentem tovább.

Strasbourg széle: Rajna egyik kanálisa

A Rajnát keresztezve elsétáltam Strasbourgba, rövid városnézés után, elsétáltam a várost elkerülő autópályához, egy kerítést átmászva elértem a legközelebbi benzinkúthoz. Ezután 4 különböző autóval mentem tovább, mindegyikben francia anyanyelvűek voltak a sofőrök, második nyelvet egyikük se tudott beszélni. Emiatt a kommunikációnkat a minimálisra szorítottuk vissza. A második kocsiban egy apa utazott a kisfiával. Több mint 2 órát utaztunk együtt, ez idő alatt, az apuka hosszasan fejezte ki az aggodalmát. Elmesélte, milyen rossz jelenleg a migránshelyzet, és hogy óvakodjak Calais-ben (innen mennek a kompok és az alagút is Angliába), ahol a menekültek miatt a bűnözési ráta jelenleg az egekben van. Nem néztem utána annak, hogy ez mennyire igaz, de ez elegendő volt ahhoz, hogy félelmet keltsen bennem. Emiatt úgy terveztem, hogy nem Calais-ben, hanem az egyik autópálya pihenőben fogok magamnak majd fuvart keresni a kompra. Ezt természetesen mind a google fordító segítségével adta a tudtomra. Aznap egészen Reims utánig sikerült eljutnom. Itt már elkezdtem kérdezgetni az Egyesült Királyságbeli rendszámmal rendelkező autók utasait, remélve, hogy így egyszerűbben találok majd fuvart. Ez nem igazán jött össze, a legtöbb autóban sajnos nem volt elég hely a számomra.

Másnap reggel tovább stoppoltam a Calais előtti utolsó pihenőig. Itt is folytattam a kérdezősködést, közben kaptam hidegebb-melegebb megjegyzéseket. Amikor a beszélgetések már nagyon lefárasztottak szellemileg, inkább csak kiálltam az út szélére a hüvelykujjamat feltartva. Kis idő elteltével megállt egy család is, akik pont Angliába tartottak. Először a célpontomnak csak Calais-t mondtam, mert féltem, hogy félreértenek, és azt fogják gondolni, hogy a határon szeretnék átszökni. Rövid beszélgetés után már megosztottam velük, hogy valójában Angliába szeretnék menni, amit először kicsit vonakodóan fogadtak, de amikor megmutattam nekik az útlevelemet, simán belementek. Calais külső részén mentünk csak keresztül, ez egy hosszabb kikötői rész volt végig teherszállító hajókkal. Az út ezen a részen több méteres drótkerítéssel volt körbevéve mindkét oldalról a migránsok miatt. Elvileg az itteni migránsok rendszeresen felmásztak különböző teherhajókra, amíg még nem volt kerítés, ami miatt sokan meghaltak, a hajóról való lezuhanás, vagy egyéb okok miatt. A Brexit miatt a határátkelésnél a sor nagyon hosszú volt, ezért volt bőven időnk megbeszélni a Brexit okozta negatívumokat, és a jelenlegi Nagy-Brittaniai politikai helyzetet. (Az utam során sok emberrel beszélgettem, mind azt mondták, hogy egyikük se szavazott a EU-ból való kilépé mellett, és nem ismernek olyanokat, akik ezt tették volna, mert ők nem láttak benne semmilyen pozitívumot se. Persze ezt lehet, hogy egyszerűen amiatt volt, mert a Brexit mellett szavazók kevésbé nyitottak az idegenek felé, és soha nem vettek volna fel egy stoppost.) A francia határrészen viszonylag egyszerűen áthaladtunk, a komp társaságot sem zavarta az, hogy kettővel több ember ül a kocsiban, mint azt eredetileg jelezték amikor megvették a jegyet. ( A kompra járművenként kell fizetni, és nem utasonként). Az angol határnál viszont már komolyabban vették a dolgokat. Több autót is átkutattak, vagy félreállítottak, a határrendészek kikérdeztek minket arról, hogy merrefelé jártunk és hova tartunk. Kíváncsiak voltak arra, hogy ki kinek a kije az autóban, ekkor az angol apuka halál nyugodtam megmondta, hogy én egy stoppos vagyok, akit 100 kilométerrel korábban vettek fel. Ezen a határrendész elkezdett problémázni: „You shouldn’t have said that!! Say, that she is your daughters friend!” – Egy szürreális jelenet kezdődött ezzel. Nem értettük, hogy mi a problémája azzal, hogy én stoppos vagyok, mivel ez egy teljesen legális dolog, amin még a komptársaság sem problémázott. A határrendész folyamatosan azt ismételgette, hogy mondjuk azt, hogy én a család barátja vagyok, és akkor átenged. Mi próbáltuk megkérdezni tőle, hogy mi a probléma, de erre választ nem kaptunk. 5 perc után elegünk lett belőle, kimondtuk azt, amit szeretett volna, ezután simán továbbengedett minket.

A kikötőben több komptársaság is tevékenykedik, kitáblázva viszont nem voltak a helyek, ezért elég nehéz volt megtalálni az Irish Ferries-t, amivel mi mentünk volna. Felszállás után azonnal felmentünk a legfelső a legfelső szintre, hogy megnézzük a kilátást. A francia parton sok kilométeren keresztül végig homokos strandok voltak, ami tökéletes nyaralási helynek tűnt volna, ha a menekültek nem költöztek volna oda. A tenger fölött időnként lehetett látni pár helikoptert is. A helyiek elmondása szerint ez Anglia déli partján mindennapos eset. A menekültek gyakran megpróbálnak csónakkal átevezni a francia partról, mivel tiszta időben a két part közötti távolság nem tűnik nagynak. A menekültek gyakran nincsenek tisztában az átkelés veszélyével, vagy igen, de nem tőrödnek vele, emiatt sokan bajba jutnak, őket az angolok szokták kimenteni a vízből, ha kell. Akik sikeresen átjutnak, általában a tengerparti városokban állítanak fel maguknak sátrakat (ilyet én is többször láttam), remélve, hogy a helyiek kisegítik őket. A tenger túlsó felén Dover fehér sziklái üdvözlik az Angliába igyekező embert. Az angol család révén, betekintést nyertem Dover történetébe is. A történelmi rendkívül régre nyúlik vissza. Krisztus előtti időkből származó maradványok, emlékek is találhatóak itt, illetve római emlékművek is. A doveri fehér mészkősziklák felett egy középkorbeli vár magasodik, ami alatt a világháborúk idején egy alagútrendszert építettek ki, egy földalatti kórházzal együtt.

Dover sziklái

Közel másfél óra utazás után értük el a túlsó partot, innét Hythe-ig mentem együtt a családdal, akik ebben a városban laktak. Még mielőtt elváltunk volna megadták a telefonszámukat a biztonság kedvéért, ha bajba kerülnék, illetve felajánlották, hogyha nem tudok tovább menni aznap, akkor nyugodtan náluk aludhatok.

Elbandukoltam a város széléig, innét kezdtem el tovább stoppolni. Az Egyesült Királyságra jellemző, hogy a buszoknak nincs külön kialakított megállója, hanem egyszerűen az út közepén állnak meg, ezért nagyon kevés olyan helyet lehet találni stopposként, ahol van helye az autóknak megállni. Itt se igazán sikerült tökéletes helyet találnom. Az egyik buszmegálló előtt kezdtem el stoppolni, ami még a város közepén volt, ezért nem tűnt megfelelőnek, inkább tovább indultam. Az egyik buszra várakozó idős néni közben leszólított, kiderült, hogy régen ő is sokat stoppolt. Elmesélte, hogy manapság már nem szokás a stoppolás, ezért készüljek fel hosszabb várakozási időkre. Megköszöntem a tanácsát, kisétáltam egészen a város széléig. Fél óra után amikor már kezdtem elveszteni a reményt, hogy még aznap felvesznek, az egy régi kabrió húzódott le az út szélére meglepődésemre. Becsaptam a hátsó ülésekre a hátizsákomat, beültem a rendkívül kényelmes, bőr fedte anyósülésbe. Mindössze csak 7 mérföldet tudott volna elvinni a sofőr Dymchurchig, én úgy voltam vele, jobb ez mind a semmi. Az első kérdések egyike szokás szerint az volt, hogy honnan származom. Amikor meghallotta Nick, hogy Magyarországból jöttem, felcsillant a szeme. Az ő felesége is magyar volt, felajánlotta, hogy aznap náluk vacsorázhatok. A felesége Anna, nagyon meglepődött, amikor egy idegen ember jelent meg az udvarukon a férje kocsijában, de ennek ellenére vendégszeretően fogadott. A vacsora befejezte után felajánlották, hogy náluk aludhatok, mert ekkor már esteledett, én pedig éltem ezzel a lehetőséggel. Jó érzés volt lefürödni, és tiszta ágyban aludni. Fel szerettem volna tölteni a telefonomat, akkor döbbentem rá, hogy nem szereztem be konnektor átalakítót, ők viszont megajándékoztak egy konnektor dugóval, ezzel ez a problémám is megoldódott. Késő estig beszélgettünk egy tortaszelet mellett, több tanáccsal is elláttak az utamat illetően, amiért rendkívül hálás vagyok nekik. Reggel még megkínáltak reggelivel is, Nick pedig felajánlotta, hogy elvisz a kabriójával egy közeli nagyobb városig Hastingsig. Közben keresztül mentünk Rye-on is, ami egy gyönyörűszép angol kisváros volt. Innen könnyen eljutottam Eastbournbe, ahonnan az első túrámat kezdtem. Innét kezdődött csak az utazás igazán.

Nick kabriója